“A gyümölcs egészséges, tele van vitaminnal, együnk sokat belőlük!”
Legtöbben ehhez hasonló mondatokat hallhattok, ha egészséges táplálkozással, diétával kapcsolatos tanácsot kértek valakitől. Viszont ez önmagában messze van a teljes igazságtól.
A legtöbb gyümölcsben a szénhidrát nagy részét a fruktóz (gyümölcscukor) teszi ki.
A fruktóz egy gyors felszívódású, egyszerű cukor (monoszacharid). Fő források, amikben a leggyakrabban találkozhatunk vele: gyümölcsökben, bizonyos zöldségekben (pl.: sárgarépa, sütőtök), édesítőszerként a feldolgozott élelmiszerekben, üdítőitalokban, valamint a mézben.
Kis mennyiségben a természetes forrásból származó fruktózzal nincs semmi probléma, az egészséges táplálkozás része. Nagy mennyiségben azonban szervezetünk rendkívül rosszul tolerálja.
A problémák ott kezdődnek, hogy Magyarországon az emberek 30%-a fruktóz felszívódási zavarral rendelkezik (Istenhegyi Géndiagnosztikai Centrum adatai) .
Ennek az oka, az úgynevezett GLUT5 transzporter molekula nem megfelelő aktivitása, esetleges hiánya miatt van. Erre a magyarázat csupán annyi, hogy a glükózzal ellentétben a fruktózra nincs a szervezetünknek létfontosságú szüksége.
Így a nagy mennyiségű emésztetlen gyümölcscukor káros folyamatokat indít be, a vékonybél gyulladásához vezethet, s számos emésztőrendszeri problémát okozhat, mint például puffadás, székrekedés, hasmenés, fokozott bélgázok.
Akkor sem jobb a helyzet, ha nem az előbb említett 30% közé tartozunk. A fruktóz ugyanis bár a szénhidrátok közé tartozik, nagy mennyiségben fogyasztva a szervezetünkben zsírrá alakul.
A nagy mennyiségű fruktózt ugyanis csak a máj képes lebontani. Viszont, ha a máj túltelített, tele van glikogénnel és túl sok fruktózt fogyasztunk, akkor kénytelen azt trigliceridekké alakítani.
A triglicerid a vérzsírok egyik fajtája, melynek megemelkedett szintje elősegíti a vérereket elzáró lerakódások, plakkok kialakulását, akár súlyos szív-érrendszeri betegségeket is okozhat.
Azonban a probléma itt még nem ért véget..
A zsírrá alakult fruktóz csak egy része ürül ki, a többi a májban reked. Ez nem-alkoholos eredetű zsírmáj betegséghez vezethet.
Nagy mennyiségű fruktóz semlegesítésének folyamán húgysav keletkezik. Hiszen a fruktóz-1-foszfáttá alakulásához az energiát ATP (adenozin-trifoszfát) molekulából vonja el, amelyben így adenozin többlet lesz. Az adenozin átalakul húgysavvá, s a vérbe kerül. A húgysavkristályok felhalmozódnak az ízületekben és erős fájdalmat okozhatnak. Ezt nevezzük köszvénynek.
Ha ez még nem lenne elég ok a töménytelen gyümölcsfogyasztás ellen, a zsírrá alakult fruktóz egy része a máj körüli helyet kitöltve, a hasüregben úgynevezett viszceláris zsírként halmozódik fel. A viszceláris zsír sokkal veszélyesebb, mint a bőr alatti zsírréteg.
Amellett, hogy hormonokat (kortizolt, stressz hormont) termelnek, reagálnak is a hormonális változásokra és képesek gyulladásba hozni a szervezetet. A gyulladás kialakításával a nagy szerepet játszanak egyes betegségek kialakulásában, mint a stroke, a szívinfarktus vagy a 2-es típusú cukorbetegség.
A zsigeri zsírok az inzulinrezisztencia kialakulásához is hozzájárulnak, hiszen ekkor az üres zsírsejtek trigliceriddel telítődnek, melynek következtében a felületük megnő, és az egy adott felületre jutó inzulin receptorok száma csökken, így lényegesen több inzulinnak kell jelen lennie a vérben ahhoz, hogy sejtbe a cukor bekerülhessen.
Számos érvet felsorakoztatva tehát egészségünk, valamint fogyásunk érdekében nem a legmegfelelőbb választás az egész napos gyümölcssaláta fogyasztás.
Fontos viszont megjegyezni, hogy amennyiben ilyen fogás mellett döntünk, az idény gyümölcsöket kell mindig előnyben részesítenünk!
De a legfontosabb, hogy törekedjünk a napi maximum 40-45g fruktóz bevitelre!
100g alma (fajtától függően) nagyjából 6,9g fruktózt tartalmaz. De ne feledjük, hogy a gyümölcsökön kívül a méz, számos zöldség, valamint rengeteg feldolgozott élelmiszer tartalmaz még nagy mennyiségben fruktózt.
Források:https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/17921363
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC5409744/
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4785277/
